Az első számoktól kezdve a nézőtér egy emberként nevetett és ez a jókedv a fellépőkre is átragadt. Eric pár másodpercre ki is esett a szerepéből annyira nevetett, de sikerült úrrá lennie rajta, és igazi profihoz méltón gyorsan visszazökkent a rendes műsormenetbe. Rengeteg segédeszközt használtak arra, hogy hangokat csikarjanak elő belőlük, volt földre leszórt homok, melyet cipőtalppal súroltak, zörgős húsvéti tojás, műanyag cső és persze rengeteg kisebb-nagyobb dob. Látszott hogy rengeteget gondolkoztak azon, hogy lehetne színesebbé tenni az előadást. Amikor azt éreztem most itt a vég, kihoztak mindent a rendelkezésre álló eszközökből, akkor még tovább csavartak valamelyiken, és újabb hangzást állítottak elő. Néha azért ez átcsapott technikai bemutatóba, egy kicsit nagyobb súlyt kaptak a különféle dobok mint ami számomra elég lett volna, azonban a mellettem ülők pont ezt emelték ki, mint a legnagyobb pozitívumot, így lehet, a hiba bennem volt. Abban viszont mindenki egyetértett, hogy a csúcspont a hollandi fapapucsban előadott jelenet volt.
A vetkőzős részek rejtett humora a felnőttek számára jelentett vidám pillanatokat, gondoljunk csak bele, mi mindent lehet kihozni négy meztelen, egymásra kíváncsi férfiból úgy, hogy csak a fejüket és a bokájukat látjuk. Egy apró szemöldök rándulás vagy jelképes lábmozdulat képes volt percekig tartó nevetést kirobbantani mindenkiből, és mire véget ért, nem maradt szem szárazon a nézőtéren. Szünet következett, de szükség volt rá, mert az előadás második része komolyabb volt, át kellett hangolni magunkat. Volt itt is humor, de a színpadot az ütőshangszerek uralták, majdnem olyan volt mintha egy ázsiai dobokat használó rock együttes koncertjére tévedtünk volna. Az embermagasságú ödaiko dob tengermélynyi dörrenéseit a számtalan kisebb újabb és régebbi ütős hangszer ritmusa kísérte, és ez így együtt hozta létre azt a lüktető ritmust, mely már az ősember lábát is megmozgatta. Az enyhülést és a humort a tojásrázogatós jelenet csempészte vissza, amit a szomorú bohóc álma visszatérített a mélyebb gondolatok felé. A végső ellazulást a záró öngyújtós performansz adta meg, igazi kihívás sötétben szikrákat csiholni úgy hogy még nevetni is lehessen rajta. Minden célt sikerült elérniük amit csak kitűztek maguk elé, szórakoztatók és elgondolkodtatóak is voltak egyszerre, megmutatták, nem véletlen a 20 éves fennállásuk alatt elért világsiker.
Ritkán találkozni ennyi eredetiséget, humort és technikai virtuozitást felmutató csapattal mint a Percossa. A siker receptjét úgy is megfogalmazhatnám, hogy kell pár tehetséges ember, néhány hollandi fapapucs, dobok és rengeteg humor. Ígéretet kaptunk rá, jövőre újra jönnek, remélem sikerül ismét találkoznom velük.
Szólj hozzá!